Kínai–Magyar Kulturális, Gazdasági és Külpolitikai Kutatóintézet
A Kutatóintézet célja
Az intézet elsősorban a kulturális, gazdasági és külpolitikai információkutatási és szolgáltatási tevékenységek végzésére koncentrál. Nem a (sajnálatos módon hagyományosnak tekinthető) ázsiai-európai „kulturális ellentétek” felfogását veszi alapul, hanem (ezen felfogásokkal nem szembe szegülve, inkább egy ettől független, párhuzamos fórumként) a modern, XX.-XXI. századi Kína történelmi, politikai valamint gazdasági háttérének ismereteit hívatott bemutatni. A legújabb kutatási eredményekre támaszkodva kíván egyfajta közvetítő és útmutató szerepet betölteni egy, látszólag sokkal fesztelenebb kulturális környezetben, amely életközeliségével lehetővé teszi egy sokkal integránsabb, interaktív környezet megteremtését.
A közhasznúság előnye
A közhasznúsági forma lehetővé teszi, hogy a piaci verseny érdekein kívül álló szervezetként a megszerzett, főleg gyakorlati jellegű információkat, nyilvánosan kezelhetővé váljanak, ezzel elősegítve az általános gazdasági tevékenység felpezsdítését, másrészt a jellegzetesen nonprofit területeken, főként az oktatásban és az (utóbbi hónapok során rendkívüli mértékben felértékelődött) egészségügyben is hasznos segítséget nyújt.
A Kutatóintézet konkrét operatív, szolgáltatói tevékenységi köre
- A XX.-XXI. századi események, a modern kínai történelem, politika, a kínai típusú gazdasági modell sajátosságai, a modern kínai kultúrafelfogás és emberkép kialakulása, a gazdasági és kereskedelmi szervezetek működése és ezek kapcsolatainak a kutatása, elemzése.
- Az úgynevezett „kínai sajátságokkal rendelkező szocializmus” evolúciójának kutatása, elemzése.
- A kínai „Egy Öv Egy Út” kezdeményezés szellemiségének terjesztése, támogatása.
- Cserekapcsolatok kiépítésének támogatása az oktatás, az ipar, az üzleti élet és az egészségügy területén.
Aki valaha is akár csak pár napot eltöltött az úgynevezett „ritka nyelvek” illetve a volt „gyarmati országok” területén, bizonyosan megtapasztalta, milyen akadályokba ütközhet akár a leghétköznapibb szituációk során is. Ezen problémák jelentős része egyáltalán nem anyagi természetű, sokkal inkább olyasfajta, mindkét oldalon réges-régen berögződött reflexek halmaza, amelyek sokszor csupán a presztízst szolgálják vagy az ismerethiányt és a bizonytalanságot hivatottak elfedni.
A legalapvetőbb, szinte ösztönös hozzáállás az „ők mások” elve. Az alaphang mindig az „érdeklődő” és „udvarias” hozzáállás, jobbára az eltérő szokások, jelenségek látványos elfogadásának színpadias gesztusaival körítve. Egy átlagos európai üzletember a mai napig szinte kötelességének érzi, hogy tanúbizonyságot tegyen ázsiai történelmi vagy irodalmi műveltségéről tárgyalópartnere előtt (ez a legtöbb esetben természetesen fabatkát sem ér), ugyanakkor teljesen tájékozatlan a helyi jogi és politikai viszonyok terén. A gyarmati múlt érhető tetten, amikor a találkozó résztvevői „természetesnek” veszik, hogy a kínai fél angolul beszél, sőt, ehhez ő maga ragaszkodik leginkább, ám éppúgy – a kínaiak is! – furcsállják egy európai résztvevő esetleges kínai nyelvtudását, természetellenes jelenségként tekintenek rá. Ezek a jobbára öntudatlan és csak fokozott érzékenységgel észrevehető kommunikációs problémák javarészt abból erednek, hogy öntudatlanul is, de mindkét fél viselkedése mindmáig nagymértékben az elmúlt évszázad történelmi tapasztalataira hagyatkozik.
Teljes mértékben téves az az elavult szemléletmód, amely szerint egy országot csakis kulturális hagyományai alapján ítélnek meg. Mégis, máig ez a hozzáállás határozza meg az Ázsiával foglalkozó diskurzusok, oktatási koncepciók, a szép- és szakirodalom, vagy akár a filmek döntő többségét. A kínai történelem és kultúra ilyetén, régimódi megközelítése valóban nagy érdeklődésre tarthat számot, könnyű befogadhatósága miatt pedig a közönség részéről is nagy érdeklődés övezi. (Jelenleg a Konfuciusz Intézet, továbbá számtalan önképzőkör és egylet, de még az egyetemek kínai szakjainak számos kurzusa is ilyen szemszögből közelíti meg a kínai kultúra népszerűsítését.)
Azonban, mindezen fórumok erősen idegenkednek a jelenkor jellegzetes, sokszor kényes és felelős állásfoglalást igénylő kérdéseitől és főleg ezek kritikai megközelítésétől (például a mindennapokban máig tapinthatóan ott élő kínai-japán viszonyhoz, a nőkérdéshez, a társadalmi egyenlőtlenségek kapcsán felmerülő aggályok megfogalmazásához). Mindeközben azonban ösztönösen visszariadnak a modern, XX–XXI. századi Kína politikai, gazdasági és kereskedelmi kérdéseivel való szembenézéstől (például a szocializmusról és változatairól való vélemények, a pénzügyi rendszer vagy a vállalati jog tekintetében felbukkanó eltérések kiértékelésétől).
Mindez természetesen korántsem véletlenül alakult így, mert ezeknek az ismereteknek a jellege meglehetősen eltér a műkedvelő közönség középkort idéző, feudális-romantikus ideáljaitól, másrészt ezen közönség apolitikus beállítottsága és gazdasági téren való érdektelensége okán. A Kína-tudományoknak ez a nonprofit – illetve a nagyközönség és a potenciális munkaadók által szívesen nonprofitnak előlegezett – jellege máig súlyos bélyegként nehezedik a szakmára.
Ez a fajta hozzáállás csupán a turizmus támasztotta igényeknek képes megfelelni, komolyabb, üzleti-kulturális kapcsolatokat azonban képtelen kielégíteni. De mivel nincs más, az e rendszerben szocializálódott üzletemberek útjai sem haladják meg a turistautak kereteit, sem kereskedelmi ismereteik, sem gazdasági felkészültségük nem elegendő a tengerparti nagyvárosok határain való túljutáshoz.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy lebecsülnénk a kulturális tényezők szerepét a nemzetközi kapcsolatok fenntartásában, csupán azt kívánjuk kihangsúlyozni, hogy a jelenleg általános, jobbára felületes és nyelvtudással sem támogatott ismeretek nem helyettesíthetik a modernkor igényeihez igazodó, mélyreható és gyakorlatias országismeretet. Nem ezek helyett, csak ezek mellett tölthetik be illő funkcióikat (például hivatalos presztízseseményeknél, egy kínai kalligráfia vagy megfelelően tálalt vacsora hatását nehéz lenne tagadni, de ez – hacsak nem eleve tét nélküli, udvariassági látogatásról van szó – önmagában nyilvánvalóan képtelen előmozdítani a tárgyalások sikerét).
A sikeres nemzetközi kommunikáció legfőbb feltétele nem a „hagyományos” vagy annak tartott kulturális háttérismeretek megléte, hanem a modern életformát meghatározó, főleg a XX. századi történelem és politika által determinált mai világkép és viselkedésmód megismerése. Egy olyan nézőpont, amely nem a két ország kisebb-nagyobb aspektusokban fellelhető különbségeit hivatott kihangsúlyozni, hanem sokkal inkább egy mindkét fél nemzeti önképével, saját helyi iskolarendszere által adott háttérismereteivel, önmaga előtt is rejtett vagy a másiknak nem tetsző modorosságaival és hiányosságaival is tisztában lévő beépült szerepen alapszik. Az ilyen szemléleti alapokon álló közvetítő szerep meglehetősen nehéz, jóval nagyobb elméleti felkészültséget igényel, mint a hagyományos, „idegenvezető” jellegű közvetítői tevékenységek, és egészen addig – amíg a felek közt nem alakul ki bizonyos fokú bizalom – meglehetősen kényes, ráadásul nem egyszer kölcsönös értetlenségbe ütköző feladat is.
A fenti, a „kor kihívásaival lépést tartó” szemléletmód valójában nem új. A kínai vezető körök dogmatikusai már a 60-as években megkíséreltek – igaz, mérsékelt sikerrel – a „Harmadik Világ”, „Dél”, „El nem kötelezettek” stb. országok (Ghána, Angola, Jemen, Etiópia) haladó mozgalmainak eszmei vezető szerepében tetszelegni. Elgondolásaik alapja egy, mind a (számukra ellenséges, gyarmatosító) nyugati, mind a (saját fejlődésük zsákutcájaként megélt) hagyományos ázsiai-afrikai kultúrán való túllépés volt (a „kultúra” szót a lehető legtágabb, jobbára politikai és erkölcsi értelemben használva). A témával manapság „posztkoloniális stúdiumok” néven bizonyos politikatudományi kutatásokkal kapcsolatban találkozhatunk, főként Fekete-Afrika gyarmati felszabadító mozgalmaival és a volt gyarmattartó országok gazdasági-külkereskedelmi örökségével kapcsolatban. (A témakör a mai magyar sinológia berkein belül sajnálatos módon teljesen ismeretlen.) És habár az olajválságok és a Szovjetunió felbomlása óta nagyságrendileg fél évszázad, de szigorúan számolva is több mint 30 év telt el és eközben a világ arculata – különösen Kína világgazdasági szerepét illetően – gyökeresen megváltozott, az ilyen jellegű kutatások tanulságai – mind politikai, mind külkereskedelmi téren – ma az egyetlen lehetséges alternatívát jelentik a jóval passzívabb és elidegenítőbb viselkedésmódot eredményező klasszicizáló-néprajzias megközelítéssel szemben.
Az értékelhető munkaerő hozzáférhetősége azért is nehézkes, mert ennek előfeltétele olyan magas fokú előképzettséget igényel, amely a hazai keretek között szinte teljesíthetetlen. A sinológia mint szakma jelenleg nem jelent életképes pályamodellt, vagyis munkaerő-piaci értéke meglehetősen csekély. Jelenleg az alapképzettség megszerzése is legalább négy évig tart (beleértve az elkerülhetetlenül szükséges egy éves kínai részképzést), és ez is szinte csak humán illetve nyelvi képzést jelent. A hivatásszerű munkavégzéshez szükséges ismeretek megszerzése csak ezután kezdődhet – a további ismeretek elmélyítésének első ránézésre vajmi csekély köze van a sinológiához (ill. annak első vonalbeli, népszerű formájához). A jogi és a pénzügyi szakismeret jobbára önkéntes után képzéssel szerezhető meg, szakmai gyakorlatként a külföldön, illetve a gazdasági-külkereskedelmi területen működő vállalatoknál szerzett munkatapasztalat szükséges.
A csak szélesebb összefüggéseiben értékelhető, politikai-elméleti munkák (Koestlertől, Fanonig és Marcuse-ig) megismerése csak elméleti lehetőség. Az ilyen fokú ismeretek elsajátításához azonban már nem rendelkezünk megfelelő intézményes keretekkel.
Mivel hazánkban mind a mai napig nem tűnt fel egyetlen olyan szervezet sem, amely az említett, hagyományos fórumok által hagyott, meglehetősen nagy információs űrt képes lenne megfelelően kitölteni – a mindennapi kereskedelmi tevékenységek gondjainak áthidalása jobbára csak egyéni megoldásokkal, gyakorlat és személyes ismeretségek útján vagy jelentős ráfordított idő és tanulópénz árán valósítható meg. Napjainkban azonban elkerülhetetlenül is egyre nagyobb igény mutatkozik egy – elsősorban nonprofit keretek között működő – oktatási és tájékoztató szervezet megalapítására, amely képes lenne betömni a jelenlegi képzési rendszer hiányosságait.
Xi Jinping a Kínai Kommunista Párt (KKP) XVIII. Központi Bizottság Politikai Bizottsága (KKPB) csoportos tanulmányi ülésén kifejtette, hogy a kínai sajátságokkal rendelkező szocializmus a Párt alapvető vívmánya, amelyet kemény küzdelem és jelentős áldozatok árán sikerült az elmúlt kilencven év során kivívni. A kínai sajátságokkal rendelkező szocializmus olyan koherens eszmerendszeren alapuló cselekvési terv, amelynek célja a Xiaokang, vagyis a „szerény jóléti társadalom” kiépítése (Xi Jinping).
A KKP 1921-es alapításakor a marxizmus-leninizmus követését tűzte zászlajára, azonban, amikor Lenin halála után, 1927-ben a Szovjetunióban napirendre került az utódlás kérdése, ez egyúttal felvillantotta az akkor már tíz éve szétzilált Kínában a helyi hadúri hatalom letörésének és a központosított állam megteremtésének lehetőségét is, a Szovjetunió nem hajlott a születő új állam mint potenciális szövetséges támogatására, inkább a gazdaságfejlesztés, az Első ötéves terv végrehajtása mellet határozott. Mao Zedong már ekkor, a Jelentés a Hunan-tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban című munkájában elkezdte kidolgozni a kínai körülményekhez igazított marxizmus-leninizmus elméletének alapjait, amelyben már lefektette egy, a trockizmussal részleges rokonságban álló irányvonal alapjait, mint „a szovjet rendszer balos kritikáját”. Írásai (például Az új demokráciáról tantételei – a parasztság mint vezető erő, egy gyarmati ország nemzeti egységfrontja, stb.) – hol gyengébb, hol erősebb formában ugyan, de minden esetben éreztették hatásukat a két ország viszonyában, majd ezek a nézeteltérések 1953-tól a nyílt szembenállássá fajultak, mind eszmei, mind pedig politikai és katonai téren. 1954 júniusában Zhou Enlai és az indiai Nehru miniszterelnökök közös nyilatkozatot fogadtak el, amelyben az Öt Elvet (Pancsa Sila), egyfajta „harmadik utas politizálást” fogalmaztak meg.
A maoizmus, egyfajta alternatív társadalmi modellként, hasonlóan az El nem kötelezett országok mozgalmához, világszerte éreztette hatását, mégis elsősorban Afrikában és Indiában tört magának utat. Azonban mivel nálunk, Európában a történelemszemléletet és oktatást teljesen áthatja a „két nagyhatalom hidegháborújának” elmélete, a XX. század második felének nemzetközi eseményeihez való Kínai (vagy bármilyen egyéb, volt gyarmati országbeli) viszonyulás megértése – még ezen tantételek ismeretének birtokában is – napjaink egyik legnehezebb szakmai kérdése.
A hajdani tantételek megteremtették az ideológiai bázist a Párt központi kollektív vezetésének következő generációi számára a kínai sajátságú szocializmus felépítéséhez. Bár a hetvenes évek elmúltával a politikai rendszerben több kiigazítás is történt, fundamentumát máig a négy alapelv (szocialista út követése, népi demokratikus diktatúra, a KKP vezető szerepe és a marxizmus-leninizmus, valamint a Mao Zedong-eszme követésének elve), a Reform és nyitás politikája (Deng Xiaoping), a Három népképviselet eszméje (Jiang Zemin), A tudományos fejlődés szemlélete (Hu Jintao), valamint az Új típusú kínai sajátságú szocializmus eszmerendszere (Xi Jinping) képezi. Ezen alapelvek már önmagukban is egy-egy komplex ideológiai és közgazdaság-tudományi elméletrendszert képviselnek, ezenfelül a kor vezető politikusának jelmondatát követve a kínai történelem egy-egy világosan elkülönülő szakaszát jelölik.
Napjaink „Új típusú, kínai sajátságokkal rendelkező szocializmusa” (Xi Jinping) egy olyan folyamatosan fejlődő elméletrendszer, amely lényegében meghatározza a kínai aktuálpolitika alakulását, fejlődédét, valamint Kína rövid, közép és hosszú távú kül- és biztonságpolitikai stratégiáját.
Napjaink világgazdasági folyamatainak egyik legmeghatározóbb jelensége Kína erőteljes gazdaságpolitikai előretörése. A kínai kormány álláspontja szerint az Egy Övezet Egy út (OBOR) program nem csupán geopolitikai törekvés, sokkal inkább egyfajta filantróp kezdeményezésen alapuló külpolitikai stratégia. 2013 májusában Xi Jinping egy, a Trinidad és Tobago szigetéről érkező írásos újságírói kérdésre adott válaszában részletesen kifejtette, hogy az OBOR végrehajtása „nem csupán a kínai nép, hanem a világ más népeinek javát is szolgálja”.
Kína ily módon próbál vagy kényszerül befolyást szerezni a fejlődő országokban az Egyesült Államok Pivot to Asia politikájának ellensúlyozása érdekében, ráadásul mindezzel ideológiai alapot biztosít az ország hosszú távú kolonizációs törekvéseinek elérése érdekében.
Gazdasági vonatkozásban az OBOR konkrét kereskedelmi, pénzügyi (gazdasági szerkezetváltás) és termelési (iparosodás elősegítése) célokat határoz meg. Ezek lényege röviden a gyarapodó piacok kínai árucikkekkel való ellátottságának kiépítésén és az európai kapcsolatok fokozott fejlesztésén alapul.
Az OBOR elképzelései magyar részről is hosszú távú tervezést igényelnek majd az ezeket az elképzeléseket sikeresen lebonyolítani képes szakemberek képzésével, illetve az ezen képzések alapvető koncepciójával kapcsolatban egyaránt. De hogyan képezhetőek ezek a szakemberek? Vajon milyen könyvekből tanuljanak, és mégis milyen nyelven beszéljenek?
A fentiekben néhány mondatban megkíséreltük körüljárni a köztudatban kialakult Ázsia-kép és a sinológia mint szakma egészét övező hiányosságokat, és igyekztünk egy olyan alternatív gondolatmenetet felvázolni, amely remélhetőleg eredményesebb hozzáállást biztosít a jelenkor igényeihez.
